Mióta veled vagyok mindig, csak álmodom, ilyen még nem volt soha e világon. Két testben egy lélek, oly közel, s oly távol. A két lélek felsóhajt, s közel lesz a távol.
Mióta megismertelek, azóta szeretlek, rabul ejtett a ragyogó szép szemed. Messze vagy tőlem, még sem vagyok árva, mert itt vagy velem, a szívembe zárva.
Mint édes ködből előtűnő napfény, mint először elszavalt csodás költemény, mint hullámzó tenger kék vizén a holdfény, azzá lettél nekem, s hiszem, hogy van remény.
Mikor szívünk először összedobbant, mikor szemed rám nézve lángra lobbant, mikor az első csókod az ajkamra égett, én már akkor úgy éreztem, meghalok érted!
Miért nem hiszed el, hogy nem szeretek mást? Miért nem hiszed el nekem ezt a vallomást? Ha nekem születtél, miért nem vagy az enyém? Ha nem nekem születtél, miért születtem én?