Tudod, hosszú álom az élet. Valaki rosszat álmodik, valaki szépet. Én azt szeretném, ha mi együtt álmodnánk valami szépet, és az álmunk soha nem érne véget.

Akkor tudod meg, mi a magány, ha egyedül sétálsz egy hűvös éjszakán. Az éjszakába kiáltod kedvesed nevét, de nem hallja más, csak a nyomasztó sötét.

Búcsúzni könnyű, feledni nehéz, mert a szív a múltba ezerszer visszanéz. Meglehet, hogy könnyen, nevetve búcsúzunk, mégis fájni fog, ha újra találkozunk. Nem tudja senki, hogy erről ki tehet, de akkor majd búsan lehajtod fejedet. Megállnál ezerszer, ám mégis tovább mész, mert búcsúzni könnyű, de feledni nehéz.

Hiába imádlak, hiába szeretlek, más nézi tüzét ragyogó szemednek. Elűzted az álmom, másé lett az ajkad. Tiéd volt a szívem, de te nem akartad.

Örvény voltál, mélybe húztál. Megbántottál, összezúztál. Csókod ízét érzem még a számon, de rád már hiába vágyom.

Mit ér ezer szó, mely nem tőled hallható? Mit ér a sok csillag, ha nem veled látható? Mit érnek az órák, mit érnek a percek, ha mindezek nélküled telnek?

Hiányzol, mint testnek a vér, szinte éget, hogy nem vagy az enyém. Hozzád repülnék, mint egy gondolat, hiányzik minden ami te vagy.

Láttam havat májusban, angyalokat az égben, láttam olyan dolgokat, amelyekről mások csak álmodnak... de sohasem láttam még nálad édesebbet, istenibbet.