Az a sok festett válaszfal, amit az ember maga és a valóság köze állít - a történelem, a vallás, a kötelesség, a társadalmi helyzet -, mind illúzió, ópiumos fantáziaszülemény.
Amikor a tested minden sejtje annyira jelen van, hogy élettől vibrálónak érzed őket, és amikor az élet minden pillanatában megéled a Lét örömét, akkor mondhatod el, hogy megszabadultál az időtől.
Számos politikus magától értetődő javaslatként hangoztatja: a nép csak akkor legyen szabad, ha már élni tud szabadságával. E magvas megállapítás méltó az anekdotabeli bolondhoz, aki tudvalevőleg elhatározta: csak akkor megy vízbe, ha már megtanult úszni.
A szabadság pedig, döbbentem rá, csak a sikeresekhez szegődik. És talán a szabadság az, a szólás és viselkedés szabadsága, amit a sikertelenek igazából irigyelnek a befutottaktól. Nem a pénzt, még csak nem is a hatalmat.
Annyira sohasem szabad az ember, hogy oda mehetne, ahova akar. Sohasem voltam annyira szabad, hogy oda mehettem volna, ahova akartam. Szabad volt oda mennem, ahova mennem kellett.